Egy igazán különleges történetet hozott nekünk Éva: az ő sztorija ugyanis a legjobb bizonyíték arra, hogy nagymamaként is lehetünk fittek, aktívak, ragyogóak! Olvassátok szeretettel: 

Előtte és utána

"2005 januárjában egy rutinvizsgálaton cukorbetegséget diagnosztizáltak nálam. Sokkolt a hír, mert  bár túlsúlyos voltam, egészségesnek éreztem magam. Családomban soha, senkinél nem volt ilyen betegség.  Nem is tudtam róla sokat, csak később, amikor az erről szóló szakirodalmat tanulmányoztam.  Három évvel ezt megelőzően  refluxműtéten estem át. Közel 20 éven át szenvedtem e kellemetlen, alattomos betegségtől. Nem fogyaszthattam kedvenc  ételeimet, savlekötőkön éltem és alig értem el az 56 kg-ot. Tehát a gyógyulásom után belevetettem magam az étkezések nyújtotta örömökbe. Nem válogattam,  mindenevő vagyok. Mégis inkább az édességeket  helyeztem előtérben, hiszen évekig csokit, fagyit nem ehettem.

Falánk lettem és nem tudtam betelni a régen óhajtott, de tiltott ételek élvezetével.  Éreztem, de nem akartam észrevenni, hogy  eközben a kilók alattomosan rakódtak rám. Családom, férjem, fiaim soha nem tettek megjezést a külsőmre, így azt gondoltam, minden rendben van nálam.  Semmi rosszra nem gondoltam amíg a fent említett laborvizsgálat ki nem derítette, hogy magas a vércukorszintem. Orvosom első kérdése az volt hozzám, hogy le tudok-e fogyni. Ezt, mint a gyógyuláshoz vezető út első lépését  ajánlotta. Nem gondolkodtam, abban a percben rábólintottam, hogy IGEN, LEFOGYOK bármi áron. Igaz,  sírva tértem haza, de  másnap már új életet kezdtem.  „Le kell fogynom, meg kell gyógyulnom!” ezt véstem be kitörölhetetlenül az agyamba. (Azóta is ott van!)

Előtte

Utána

A sarokból előkerült a régen használt szobabicaj. Életmód változást készítettem elő magamnak, napról napra megváltoztattam étkezési szokásaimat. Beszereztem az egészséges táplálkozásról és a testmozgásról szinte minden információt. Nehezen indult, az első 14 nap igen kritikus volt. Nem azért mert hiányoztak  a finom falatok, nem azért mert alig tudtam letekerni 10 percet a bicajon, nem azért mert még mindig  nem tudtam lehajolni a cipőmig. Azért volt nagyon idegtépő az első 2 hét, mert  dekányival  sem mutatott kevesebbet a mérleg.  A 16. napon aztán csoda történt, 30 dkg-mal csökkent a testsúlyom. Ez másnak talán semmi, hiszen 30 dkg  finomság pár perc alatt lecsúszik az ember torkán úgy, hogy talén észre sem veszi.  Ettől megszabadulni viszont már sikerélmény. Még nagyobb lendülettel  folytattam a reggeli edzéseimet,  (kb 1 órahosszat tartott  felkeléskor)  és az esti bicajozást.  Reggel megterveztem és elkészítettem a diétás  étkeimet. A mai napig így teszek. Külön főzök magamnak és már szakácskönyvet tudnék írni az általam kreált, diétás ételekből. A napi kirándulásainkat folytattuk a férjemmel. Sétánkat a  Normafától a Szépjuhászné állomásig (kb. 7 km) minden héten kétszer megtettük. Eközben minden reggel 20, 30, 40 dekával  csökkent a testsúlyom. Esténként az unokámmal futottunk, rossz idő esetén pedig otthon helyettesítettem az elmaradt mozgást.

Amikor  május közepén visszamentem kontroll vizsgálatra az orvosom nem ismert meg.  56 kilót mutatott a klinikai mérleg. 22 kiló hájtól szabadultam meg, melyet mázsás csomagként cipeltem a vállaimon, hasamon, combomon. A laboreredményemen pedig  lassú javulás volt látható.  Az igazi gyógyulás 1 év múlva teljesült. Tehát sikerült!  Ez újabb lökést adott ahhoz az elhatározáshoz, hogy soha többé nem leszek túlsúlyos.  Egészséges, minőségi életet akarok élni, hiszen gyönyörű családom van, akik végig segítettek ezen a nehéz, ám örömteli időszakon.  A fogyás okozta örömnek volt azonban egy elég kellemetlen hozadéka is. 46-os méretű ruhatáromat le kellett cserélnem fokozatosan, mert hiszen öltözni minden nap kellett.  Sorban csökkentek a számok, 44, 40, 38.

Azóta eltelt  9 év  és a folyamatos edzéseknek és a diétának köszönhetően egy csillagocska sincs a laborleleteimen. Bár  azóta  „erősödtem” 2 kiló plusszal, de azt gondolom, hogy ez még belefér. Ennél több soha.... :)

P. Éva